Otthon várunk!

Otthon
várunk!

Otthon várunk

Személyes történetek hozzátartozóktól


Kampányunk keretében személyes történeteknek adunk teret. Az Otthon Várunk sorozatban emberek mesélik el történetüket, akiknek valamilyen közeli családtagja tölti szabadságvesztését, vagy ők maguk járták meg a börtönt. A történetek az életükről szólnak, amiben egy ideig jelen volt a börtön, ami elszakította őket egymástól.

A saját, személyes tapasztalataikat, élményeiket osztják meg velünk. Azt, hogy mi volt a legnehezebb az egymástól távol töltött időben, hogyan tudtak kapcsolatot tartani, úgy, hogy sokan közel két éve személyesen nem találkozhattak és érzelmileg vagy a gyakorlatban hogyan érintette őket a másik távolléte.

Célunk, hogy a hozzátartozók és szabadultak személyes történetein keresztül mutassuk meg, hogy a börtönök valósága nincs is olyan távol tőlünk, mint hinnénk. A minőségi kapcsolattartás jelenti azt az egyik legerősebb fonalat, ami visszavezet a kinti életbe. A családi, baráti kapcsolatok teszik lehetővé, hogy a börtönt megjárt emberek újra a társadalom tagjai lehessenek.


Luca története

„Ott van a fejemben folyamatosan, hogy mi van vele, hiszen nagyon szeretem, és aggódom, aggódunk mindannyian érte. Minden napunkra, minden percünkre rányomja a bélyeget ez az érzés.”

Teljes sztori itt

Tünde története

„A kapcsolatunk eleinte még jó volt, könnyebben vissza tudott illeszkedni a családba is. De amikor már hosszabb éveket bent töltött, akkor nehezebb volt neki és nekünk is. Már nem ismerjük, nem ismerem őt.”

Teljes sztori itt

Etelka története

„Nagyon nehéz volt ez a jó pár év, de a lelkem mindig azt kívánta, hogy muszáj hozzá bemenni, kell, hogy legyen támasza.”

Teljes sztori itt

Andrea története

„Miközben a férjem börtönben volt, akkor halt meg az édesanyja. Én szerettem volna közölni ezt vele személyesen, nagyjából nyugodt körülmények között. Ehhez képest ugyanúgy a soron következő látogatáson, tömegben és hangzavarban kellett elmondanom neki, hogy meghalt az édesanyja.”

Teljes sztori itt

Élet a rácsok mögött

Szabadultak beszélgetése


„Bent senkit nem érdekel, hogy ezt ki ússza meg szellemileg épségben, senkit nem érdekel, ki milyen mentális állapotban szabadul. Ami egy picit is erőt adott, az a családom.” János, aki 3 év 8 hónap után szabadult
„Az ember úgy képzeli el, hogy a szabadulás felhőtlen boldogság. De vannak árnyoldalai is. Nekem vissza kellett lassulnom, elengednem dolgokat, a felét annak, amit akarok, gondolok, tervezek.” Péter, aki 3 év 6 hónap után szabadult

Az „Otthon várunk!” projekt keretében két volt fogvatartottal beszélgetett Ónody-Molnár Dóra újságíró, a börtönben töltött mindennapokról, túlélési stratégiákról, a kapcsolattartás fontosságáról, a koronavírus-járvány börtönéletre gyakorolt negatív hatásairól, a reintegrációs törekvések hiányosságairól, valamint arról, milyen érzés volt évek múltán újra szabaddá válni, szabadon élni.



Meghallgatom a vágatlan interjút

Levelek hozzátartozóktól

Beszámolók a kapcsolattartás nehézségeiről

Olívia

Olívia beszámolója arról, hogy mit érzett akkor, amikor szembesült azzal, hogy férjének, akit több év börtönbüntetésre ítéltek, hamarosan be kell vonulnia:

“Amikor tisztában vagy vele, hogy át kell sétálnod a poklon, az idő száguldani kezd. Biztos voltam benne, hogy nemsokára megérkezik a LEVÉL, ami elszakítja tőlünk a gyermekeim apját, a másik felemet.”

Leila

Leila arról mesél, hogyan élik meg azt otthon, hogy az édesapja már 8 éve börtönben van:

“Csak számoljuk a napokat, amikor végre együtt lehet a család. Az a család, ami soha nem is volt igazán egy. Mert valaki hiányzott belőle mindig is. Az édesapám!”

Alexandra története

Alexandra leveléből kiderül, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet egy anya, amikor a másik szülő a börtönbüntetése alatt nem tudja kivenni a részét a családfenntartásból.

“Mindent én intézek a férjemnek és mindent megpróbáltunk már hátha hamarabb kijöhet, de ez csak egy álom volt. 1.5 éve bent van, minden nap egy küzdelem számomra és még van 1 év hátra.”

Zsuzsanna története

Ha börtönbe kerül a férjed, és a gyerekeid csak rád számíthatnak, különösen nehéz még arról is gondoskodni, hogy legyen elég pénz kifizetni a méregdrága börtöntelefondíjakat.

“Iszonyatosan nehéz volt a kezdeti időszak, már most valamivel könnyebb, bár őt is finanszírozni, hogy legalább hívni tudjon minket nem egyszerű, de sajnos nem tehetem meg azt, hogy nem küldök neki pénzt, mert a 11 éves kislánya azt már nem tudná elviselni, ha nem beszélhetne vele.”

A Te történeted

Ha Neked is van olyan kapcsolattartást érintő történeted, amit szívesen megosztanál másokkal, akkor küldd el nekünk az info@fogvatartas.hu email címre.

Olívia beszámolója

Amikor tisztában vagy vele, hogy nemsokára át kell sétálnod a poklon, az idő száguldani kezd. Biztos voltam benne, hogy nemsokára megérkezik A LEVÉL, ami elszakítja tőlünk a gyermekeim apját, a másik felemet. Féltem a saját postaládánktól, minden alkalommal, amikor kinyitottam. Vajon benne lesz ma? Vagy marad még egy kis időnk együtt? Nem váratott magára túl sokat... A gyerekeket elvittem az oviba, és mivel volt egy fontos időpontom, előtte hazaugrottam. Értesítést dobtak be, rohantam a postára. Feltéptem a levelet, ahogy kiléptem az ajtón. Az első, amin megakadt a szemem, hogy van még 4 teljes hét, a másik pedig az Intézmény neve. Sokkot kaptam, az egyetlen hely, amitől rettegtem. Remegve felszálltam a (rossz) buszra és elindultam valahova...

A következő hetekben megpróbáltunk némi információhoz jutni, de falakba ütköztünk. Első körben természetesen felhívtam az adott Intézményt. Úgy kezeltek, mintha egy atombombát dobtam volna le. Szörnyen megalázó volt. Igyekeztem a megütött stílus ellenére kulturált maradni, tájékozódni, de egy morzsányi információnál többet nem kaptam. Gyakorlatilag vakon vittem a férjemet egy olyan helyre, ahol várhatóan 38 hónapot fog tölteni.

Aznap reggel felöltöztette a kicsiket, elmondta nekik, hogy mennyire szereti őket, én pedig végignéztem, ahogy megpuszilják, megölelik egymást, mit sem sejtve arról, hogy mennyi időt kell majd nélküle tölteniük. Sosem fogom elfelejteni, rettenetes volt. Akkor voltak 2 illetve 3 évesek.

Elvittük őt autóval, bőven idő előtt értünk oda. És besétált... Azon gondolkoztam hazafelé, hogy hogyan voltam képes őt itthagyni, ezen a helyen? Persze ennek semmi értelme, mégis ezt éreztem.

Pár nap telt el, semmi hírem nem volt róla. Hétvégén otthon voltunk, a lányom a kanapén feküdt. Hallottam, hogy valamit motyog, de nem értettem, így odaültem mellé. "Apa, csoki. Apa, csoki" suttogta halkan. Legszívesebben zokogtam volna, de összeszedtem magam, és adtam neki. Apa volt, akitől mindig kaphatott egy kis csokit, akár ebéd előtt is. A kisfiunk még nem beszélt akkor, de folyamatosan kereste. Végigjárta a szobákat, mindenhova benézett reggel. De nem találta...

Olívia

Leila vagyok, 21 éves.

Édesapám a 8. évét kezdte meg bent. Bizonyíték hiányában kapott 14 évet. Kedvezménnyel 2024-ben szabadulhat.

Hogy mi is történt, ennyi idő alatt?

Elballagtam az általános, és a szakiskolából is. Átéltem szerelmet, csalódást. És megszületett a kisfiam is. Ezt mind az édesapám nélkül kellett átélnem. Nem volt mellettem, hogy támaszt és vígaszt nyújtson. Nem tudtam csak úgy felhívni, hogy "baj van, segíts". Nem tudtam megosztani vele az örömhíreket. Amikor élet halál közt voltam, és küzdöttek értem az orvosok, nem tudta senki felhívni, hogy mi is történik velem. És ami a legfájóbb: amikor a kisfiam 3 éves lesz, majd csak akkor fogja tudni a nagypapája először megölelni életében.. Nem láthatta az első lépéseit, nem hallhatta az első szavait. Nem volt itt az első születésnapján.. Csak a "virtuális világból" ismer egy bácsit, aki mindig kézzel lábbal integet neki skypeon, de hát ki ő, azt nem tudja.

Édesapám minden egyes alkalommal sír. Sír miattam, hogy nem tud mellettem lenni, és segíteni. Sír, mert az első (és egyetlen) unokájával nem tud játszani.

Borzasztó érzés, hogy így kellett felnőnöm. Van apám, de mégsincs.. Hogyan lehet visszahozni ennyi évet?! Bepótolni sem lehet.. Csak számoljuk a napokat, amikor végre, együtt lehet a család. Az a család, ami soha nem is volt igazán egy. Mert valaki hiányzott belőle mindig is. Az édesapám!

Leila

Alexandra története

2020.szeptember 1-én bementem a gyámügyhöz, hogy ha tudnak biztosítsanak nekem és a kisfiamnak helyet. Az albérlet amiben eddig éltünk már nem aktuális, mivel a tulaj nem engedi, hogy ott maradjunk… Félt, hogy egyedül nem fogom tudni fizetni 37.700 Ft a jövedelmem az albérlet meg 30.000 volt havonta.

A családsegítőben azt tanácsolták menjek be a bíróságra, mert minden héten egyszer van meghallgatás nap. Próbáltam egy kis időt kérni a bevonulásra. Sajnos elutasították és azon a napon kaptam rá választ, mikor bevonult a férjem, azaz 2020.szept.04-én már ő bent volt.

A férjem úgy vonult be, hogy közölte az anyjával, ha nem engedi, hogy oda költözzek a gyerekkel, akkor öngyilkos lesz bent. Ìgy az anyja megengedte, hogy oda menjek. Náluk éltem szeptember végétől, de a helyzet elviselhetetlen volt, nem jöttem ki anyósommal.

Majd édesapámék belementek, hogy vesznek fel nekem hitelt és vesznek egy házat, aminek a törlesztője 46.200 Ft. Belementem a hülyeségbe. Azt mondták vigyáznak a gyerekemre, hogy tudjak járni plazmát adni, mert ameddig anyósomnál laktam heti kétszer jártam, hogy tudjam támogatni a férjem bent.

Beköltöztünk az új házba, a mostohaanyám és az édesapám előadta, hogy majd itt beveszik a kisfiam a bölcsibe és munkám is biztosan lesz. A kisfiam tényleg bevették a bölcsibe de 2 napot ment aztán 2 hetet itthon volt betegen. Ez ment hónapokon keresztül. Ìgy eltanácsolták, mondván ne foglaljam a helyet olyan gyerekek elől akinek a szülei rendesen hordanák a gyereküket.

Munkám azóta sincs. Édesanyám 2 hetente bevásáról nekünk és ő segített fával is mert kályhával tudok csak fűteni. Minden nap szélbe, fagyba, esőbe kint fűrészeltem a fát a gyerekemmel együtt, mert senki nem jött segíteni! Mindent én intézek a férjemnek, és mindent megpróbáltunk már, hátha hamarabb kijöhet, de ez csak egy álom volt. 1.5 éve bent van, minden nap egy küzdelem számomra és még van 1 év hátra.

Próbáltam sim kártyák árusítását, amiből volt egy kis pénzem, (bocsánat) de buta analfabéta romákkal kellett beszélnem napi szinten, akik minden egyes nap megfenyegettek ha nem érkezik meg a sim kártya akkor kinyírnak. Persze minden alkalommal megkapták, de lelkileg nem bírtam tovább, és az igazat megvallva elég simlis számomra is a cég, akiknek dolgoztam.

A férjem 2 munkahelyen dolgozott amìg kint volt, hogy ne kelljen nélkülöznünk a gyerekkel. Biztonsági őrként dolgozott 24/48-ba, és mikor letette ott a munkát ment kubikolni, mert burkoló végzettsége is van. 24 órás műszak után haza sem jött, ment a másik munkába, este haza reggel vissza, aztán vissza 24-be ismét! De sosem nélkülöztünk!!!! Este haza jött, amíg elkészítettem a vacsorát játszott a fiával, aztán elkészítette neki a fürdővizét minden este… tisztába tette, altatta… Tökéletes apa volt és férj!!!! Rettegek attól, hogy a börtön rossz hatással lesz rá!!!! És eszméletlen kilátástalan lett az életem a gyerekkel!

Alexandra

Zsuzsanna története

Jelenleg én is egy egyedülálló anyuka vagyok, mivel a férjem is bent van a Tiszalöki Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben. Egy 11 éves kislányt nevelek egyedül. Mikor a férjem bevonult, én is egyedül maradtam egy albérletben egy halom tartozással, ugye kiszámlázták a perköltséget, ami kicsivel több mint félmillió forint volt. Hiába kértük meg, hogy engedjék el legalább a kiskorú gyermekre való tekintettel, sajnos ez nem történt meg így minden hónapban fizetem 30 ezrével a csekket.

Nekem sincs sajnos segítségem, mert a szüleim anyagi helyzete nem engedi ezt meg, hogy engem is támogassanak. A férjemnek vannak gyermekei, akik már felnőttek, de mikor bekerült a börtönbe, mindenki hátat fordított neki. Iszonyatosan nehéz volt a kezdeti időszak, már most valamivel könnyebb, bár őt is finanszírozni, hogy legalább hívni tudjon minket nem egyszerű, de sajnos nem tehetem meg azt, hogy nem küldök neki pénzt, mert a 11 éves kislánya azt már nem tudná elviselni, ha nem beszélhetne vele.

A benti nehézségekkel megküzdve, hogy nap mint nap megalázzák, még értünk is aggódnia kell. Sajnos ez a láthatás is annyira le van még mindig korlátozva, hogy a gyermeknek már nem tudok mit mondani, hogy mikor mehet az apukájához vagy ha mehet is, mikor ölelheti meg, ami nagyon fontos lenne mindhármunk számára. Másfél éve nem láttuk, csak skypon, ami nyilván jobb, mint a semmi, de ettől függetlenül még nagyon nehéz így is. Egy szülőnek, főleg így, hogy ha ilyen okból kifolyólag is, nagyon sokat kell ilyenkor nélkülöznie, azért hogy a gyermekének meg tudjon adni mindent, és ugyanúgy a párjának is.

A téli időszak nagyon nehéz, ilyenkor hazajönni a 12 órás műszakból, begyújtani stb. Nyáron meg ott van a kerti munka, mikor füvet kell vágni, na és persze a ház körüli munkák, és persze a benti, és ez megy a végkimerülésig, de tudod, hogy nem adhatod fel. Sajnos az Intézmények hozzáállása sem könnyíti meg a helyzetet, hogy minden áron igyekeznek távol tartani a szeretteinktől.

Minden tiszteletem az Önöké, hogy igyekeznek segíteni a bent lévőket és azok hozzátartozóit is.

Zsuzsanna





FECSKE

Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport

A FECSKE a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport, szabadult fogvatartottakból, családtagjaikból, civilekből, a börtönnel foglalkozó szakemberekből álló hálózat. Abban hiszünk, hogy mindenkinek joga van a szabadságvesztés büntetését emberséges körülmények között tölteni, a fogvatartottak gyermekeinek, családtagjainak pedig a hozzátartozójukkal minőségi kapcsolatot tartani. Az emberséges börtönkörülmények, a szociális szolgáltatások segítik a szabadulás utáni talpra állást, a sikeres visszailleszkedést a társadalomba. A családdal való minőségi kapcsolattartás az emberséges bánásmód része.

A FECSKÉ-t azért hoztuk létre, hogy a magyar börtön égető és rendszerszintű problémáin együtt gondolkozhassanak az érintettek. Egy önszerveződő mozgalom alapjait teremtjük meg és kialakítjuk a fogvatartottak és családjuk érdekképviseletének új, hatékony formáit.