Andrea férje, L. több alkalommal került börtönbe, leghosszabb büntetése közel három év volt. Gyerekeik még kicsik voltak, amikor a szemük láttára bilincselték meg és vitték el az apukájukat, akinek a hiánya végigkísérte egész gyerekkorukat.

A börtönt nem érinti közvetlen buszjárat, járda nélküli földúton lehet csak megközelíteni több mint öt kilométer gyaloglással, a forró nyári és a hideg téli napokon egyaránt. Andrea szerint megviselte a gyerekeket, hogy egy rideg, drótkerítésekkel és rácsokkal körbevett, messzi helyre kellett elmenniük ahhoz, hogy az apjukkal találkozhassanak. A családnak egy egész napot igénybe vett az a procedúra, ami a legtöbbször 1-1,5 órás látogatásokhoz társult, ráadásul „katasztrofális volt minden egyes alkalom a hangzavartól.” Korábban legalább volt lehetőség a személyes érintkezésre, a találkozás elején és végén lehetett puszit adni egymásnak, a kisgyerekeket ölbe vehette az apjuk, de a plexifal bevezetésével ez is megszűnt.

Andrea hétről hétre harcolt azért, hogy a férje élhessen azokkal a jogaival, amik a fogvatartása ideje alatt is megillették őt. Amikor nem kapta meg időben a csomagját, Andrea napokon keresztül telefonált, a nevelővel szóváltásba is keveredett. A jogérvényesítés rengeteg időt, türelmet és energiát igényel, és tudja, nem minden hozzátartozó képes erre.

L. nem szeretne visszamenni többet, Andrea is belefáradt már az állandó hadakozásba. Bíznak abban, hogy végleg maguk mögött hagyhatják a börtönéveket.